2018-01-01

Arany és kék 5. fejezet

Megjegyzés: Az év első napját zárjuk egy utolsó fejezettel. ^^ Furi.


Figyelmeztetés: Még mindig ugyanaz mint előtte.


Arany és kék

5. fejezet


Van, hogy már nincs mit mondani. Minden elhangzott és nincs több szó vagy gondolat, nincs mit hozzátenni. Spock mindig tudta, hol kell kitenni a pontot, hol kell hátat fordítani és elhagyni a színt. Mégis ott ült az ágy szélén, az ágyén, ami nem is a sajátja volt, az ajkait pedig olyasmi készült elhagyni, ami bár igaz, ismételni, újra és újra, nem logikus.
- Sajnálom, Nyota.
Spock fáradt volt, kimerült. Ereje fogytával a pajzsa is meggyengült, meditálnia kellett volna, tudta. Szükségét érezte, de különös módon a kapitány közelében lenni még jobban, ezért Spock félre tette saját testének igényeit és éppen ezért az őt ostromló, tornádóként kavargó érzelmeket egyre nehezebb volt kordában tartania. A nőből vibráló csalódottságot, gyászt és szomorúságot, a saját bizonytalanságát és fájdalmát egyre szorongatóbb volt cipelni, a súlya alatt megrogyott a lába.
Túl hosszú ideje ismerte Nyota Uhurát ahhoz, hogy ne hallja a torkát fojtogató sírás árnyát.
- Van valaki más?

Egy órával később a doktor majd italt tölt neki. A gyengélkedő sápadt, éjjeli fényben úszik majd, mindenki alszik, az iroda látképéből olyannyira kilógó, egyetlen antik asztali lámpa mellett pedig az ember mindkettőjük poharát üríti és mikor a patinás üveg címkéjére lomha köröket rajzoló hüvelykujja belefáradt a lusta karikákba, sóhajtva egy tábla csokoládét hajít a vulkáni ölébe. Spock majd hezitál, de végül letöri az első kockát, a másik egy kurta sértés elmorgása közben már nem bajlódik tovább a poharakkal, csak egyenesen az üvegből kortyol tovább. Akkor, mikor majd eltompulnak azok a most pengeéles vonalak, tisztánlátása megkopik, mikor kicsit megfolyik a határ, ami kettészeli a partot és a vizet, Leonard majd elmondja Spocknak, hogy a kegyes hazugság nem hazugság. És ő nem ért majd vele egyet. Bizsergető lágysággal olvad szét majd a szájában az újabb falat, melyet még egy másik és másik követ. Édes és valahogy mégis keserű mellékízt hagy maga után a doktor ajándéka és a földi frázis. S míg Spock azon lesz, hogy elmondja neki, mennyire téved, a férfi  addig beszél, míg be kell látnia, meglepő, de igaza van. Néha hazudni szükséges, kell, azok miatt, akiket szeretünk, azokért, akiknek nem kívánunk fájdalmat okozni, nem kezünkkel, szavainkkal, nem mi. Soha. Spock megérti majd és mégsem kívánja, hogy bár másképpen cselekedett volna. A férfi ki fogja nevetni. Barátjának mondja magát és mégis nevet rajta és ő nem bánja majd. A torkára szaladó maró italtól krákog és kacag egyszerre és míg Spock szemöldöke elzsibbad és sztrájkba lép, éppen a tábla felénél, a semmiből Leonard majd azt mondja neki, hogy ha bántja a kölyköt, akkor szétzúzza azokat a vulkáni mogyoróit. Spocknak fogalma sem lesz róla, miről beszél, de elhiszi az ember minden egyes szavát, előre szánja majd a magvakat.

De ezt még Spock nem tudta. A jelenben a kezeit figyelte, nyelvén a válasz várakozott. A ’nem’ valótlan, az ’igen’ magában nem elég. Ezért Spock nem válaszolt. Csak lejjebb hajtotta a fejét, a távozó levegője kissé reszketeg, gondolatai távol jártak, egy másik szinten, a privát szobában. A szégyentől égett az orcája.
- Sajnálom, Nyota.
Az érzés, hogy tartozik, elviselhetetlen volt. Szeretett volna adni valamit és maga sem tudta, mi lenne az, de minden sejtje azt kívánta tőle, hogy ahelyett, amit elvett, most adjon valamit cserébe. Kárpótlást. Vigaszt. Legalább magyarázatot, mert azt mindenki megérdemel, főleg egy jó ember, egy barát, valaki, aki elég közel áll ahhoz, hogy azt mondja, család.
- A kapitány az?
Spock pedig lehunyta a szemét. A hadnagyból lassan éledő harag vibrálását érezte át, a saját fejében egy hang sürgette, arról suttogott, hogy túl hosszú ideje ül itt, hogy nem itt van a helye, a távolban mintha egy szívmonitor egyenletes percenései neszeznének, és mégse mozdul. Csak ült és várt, hallgatott és bűnbánt, mert ennyivel tartozott. Sokkal többel tartozott.
- Sajnálom, Nyota.
- Menj el.
Spock engedelmeskedett.


Lassú léptekkel szelte át a gyengélkedőt, mikor a férfi a karjára fogott. Eltérítette a vulkánit tervezett pályájáról és a saját irodájába terelte.


Spock a szemeteskuka mellé ejtette a csokoládé meggyűrt papírját. Megpróbált érte nyúlni, de túl mélyre esett. Ijesztően mélyre.
- A mozgásko…oordinációm romlása és a térbeli tájékozóddási képeses...égem erős hanyatlása ok… okán, tov… ábbbá saját, meglehetősen egy… egyéni artikulációmat hall...va arra következtetetek, hogy a szervezetembe kerülő… ka… kaó…
Dr McCoy felállt a székből, az asztalt megkerülve Spockhoz sétált.
- Bebaszott, nagy kaland - mosolygott és különösen billegett jobbra és balra. – Ha leborul arról a székről, nem biztos, hogy vissza tudom tenni, Spock, a vulkáni csontjai rohadt nehezek. – Megfontolandó variáns volt az is, hogy talán Spock billegett jobbra és balra.
- Mit javasol a porob… porobo… proboléma megoldására?
A férfi nem igyekezett különösebben, hogy elrejtse a vidámságát. Fejével kurtán bökött a kétszemélyes kanapé felé.
- Dőljön le, reggelre kutyabaja.
- Az emelített Can… canis Lupus Famili… aris számára a magas kakaótartalmú csokoládé toxikus hatással bír.
- Kösz a biosz órát, professzor. Ne rugózzon ezen. Kialussza és elmúlik.
Spock kihúzta magát, homlokát ráncok szelték át.
- Tudomásom van róla, hogy létezik… forumula, amivel…
- Az arra van, hogy a véralkoholszintet normalizálja, maga pedig nem bepiált, csak beütött a Milka tehén, arra nincs hypo. Alvás van. Na, gyerünk. – A doktor a hóna alá kanalazott és felsegítette.
- Szeretném… nemtetszetésemet kifejezni, hogy behat… hatol a személyes terembe – morgott Spock, de megtette vele azt a két lépést.
- Nekem sem a kedvenc időtöltésem a maga rakosgatása, szóval kvittek vagyunk – felelte kaffantva Leonard és Spock huppant a puha szófán.
- Meg akartam látogatni a kapitányt.
- Jim alszik. Megmondtam. Túl van az életveszélyen, de mesterséges kómában tartjuk, mert könnyebben csillapítjuk a fájdalmait és gyorsabban regenerálódnak a szövetei.
- Meg akartam lát…
- Olyan vagyok, mint egy nyomorult papagáj. Hányszor kell még elismételnem, hogy fejezze be a mellette ücsörgést, mert csak elszívja tőle az oxigént?
Spock oldalra fordult.  Nem kívánt semmilyen módon kellemetlenséget okozni a kapitánynak. Nem akarta, hogy miatta híján legyen a szervezetét éltető vegyületnek.
- Te jó ég, csak ugratom, Spock, az istenért nehogy elsírja magát. – ráterített egy takarót és Spock nem is sejtette, honnan került elő. Az illata meglepő módon hordozta a kapitány illatának foszlányait.
- Biztosíthatom, doktor, ez nem… nem történik… meg – mondta és magára húzta a plédet, egészen fel az orrnyergéig. – Nem teheti meg, hogy… távolt… tart engem tőle – közölte és lehunyta a szemeit, csak mert úgy a szaglása sokkal kifinomultabb és a szoba egyenletes forgására is jótékony hatással van, ha nem látja azt.
- Spock.
A vulkáni nem nyitotta ki a szemét és mégis megjelent előtte a kezével az arcát gyűrő doktor képe.
- Nem tarthat… tvávol engem tőle…
- Nem tartottam tvávol tőle, Spock. De ön is és én is tudjuk, attól hogy a nap 24 órájában nézi, még nem fogja a lézerszemeivel regenerálni a szerveit. Jelen pillanatban maga a kapitány, ezzel együtt pedig kötelezettségei vannak. Ha mindennap viszi az alfa műszakot, a kettő között meg Jimet szuggerálja, akkor majd egyszer összeesik nekem a híd közepén. Én meg magyarázkodhatok a zöldeknek és a flottaparancsnokságnak egyaránt, mert mint hobgoblin, védett állat, így kötelező lenne a búra alatt tartása, a miénk meg gornyadozik. Ha Jimet őrzi, nem eszik, alszik, hugyozik, mittomén mi kell egy vulkáninak, hogy fusson, él…
Spock keze kikúszott a takaró alól, egy levegőbe rajzolt, vízszintesnek szánt vonallal elvágta szavainak útját.
- Holnap – közölte vitát nem tűrően. Hosszú mutatóujja megemelkedett ugyan, de a szavak elkallódtak. Leonard vicsorgott.
- Igen, holnap visszaülhet. Mi a fenének koptatom a számat? Aludjon, rendben?
Spock csukott szemhéján keresztül is érzékelte, ahogy az asztali lámpa kialszik.
Mielőtt a doktor elhagyta a szobát, a vulkáni szokatlanul józan szavai utolérték.
- Ki lesz vele ma éjjel? – Mert tegnap Spock volt. És azelőtt. És annak előtte. Engedély nélkül. Az egészségügyi főtiszt saját jelszavát felülírva, a hajónaplót meghamisítva, a szenzorokat befolyásolva, ezekkel és még több másikkal együtt féltucat szabályt megszegve és feltételezhetően az orvos tudtával.
- Én, Spock. – szavai lágyan szóltak, Spock hitt neki. - Én leszek vele. És most alvás. Ne mondjam még egyszer.

~

- Dr McCoy-jal értek egyet.
Spock az ajtóban állva, már percek óta figyelte a meddő szócsatát, csak akkor szólt hozzá a beszélgetéshez, mikor már biztosnak látszott, a doktor vesztésre áll.
- Nem mintha kikértem volna a véleményét – a férfi szabad kezével felé intett, a másikban a trikorderrel még mindig a kapitányt vizsgálta. – De az, hogy a hobgoblin mellém állt, az sokmindent elárul, nem gondolod, Jimmy?
- Pff! – A kapitány karjait dühösen ejtette a világoskék takaró tetejére. Mozdulatai elnagyolt mivoltát Spock a dühének tudta be. – Ezer éve itt kotlok, Bones!
- Hát – hümmögött Leonard, valószínűleg a mért értékeken gondolkozva – három hete Spock a tenyerében hozta be a szerveidet és tudod, azokat a legtöbben belül tartjuk, szóval nem hiszem, hogy túllihegem ezt az egészet és ha forgatod a szemed, akkor még tarkón is váglak mellé.
A kapitány felnevetett. Spock nem látta a helyzet komikumát. Nem ez lett volna az első eset, hogy az emberi humort, mint olyat, képtelen értelmezni, de valahogy a jelenlegi szituáció felett érzett tanácstalansága jobban zavarta, mint az megszokott.
- Nagyon unom már a hálóinget és ne vedd magadra, Bones, de ver a víz ettől a helytől. Ha elengedsz, cserkész becsszó jó leszek, csak a fürdőbe kelek fel, de ha akarod, szerzek egy ágytálat és még azt is ott intézem, csak engedj ki innen.
A doktor arcán ülő fintort egy irreálisan széles mosoly váltotta fel és Spock újfent képtelen volt látni a miértjét.
- Ha – mondta és magasba emelkedő mutatóujját a kapitány szinte tátott szájjal, totemként figyelte – és ez nem egy igen, ez egy HA, csupa nagybetűvel. Feltételes módban gondolkodva. Tehát HA leszek olyan jó kedvemben és tegyük fel, azt mondom, hajlandó vagyok kiengedni a gyengélkedőről, akkor lennének feltételeim.
- Akármit, Bones, bármit.
A kapitány szemei csillogtak, irreális méretük gyermeki külsővel ruházta fel a férfit.
- Székletmintát napi egyszer.
- Fene a gusztusod, legyen.
- Rajta maradsz a monitoron, akkor nézek rá a kabinodra, amikor akarok. Olyan leszek, mint egy kibaszott kukkoló és ha meglátom, hogy a Jim alakú vörös paca kimászik az ágyából, odamegyek és a tarkódba kapod az álomport egy akkora tűvel, amivel a lovakat oltották valamikor. Két óránként bejelentkezel, ha ébren vagy. Alszol, minimum 14 órát. Nincs munka! Nincsenek látogatók. Napi egy órában esetleg, de ennyi. Ágynyugalom. Olvashatsz, mert ennyire nagylelkű vagyok. Ha csak bezsibbad a bal lábad, tudni akarok róla. Éjjel háromkor is. A diétát pedig továbbra is betartod, ha lekérem az előzményeket és meglátom, hogy kibaszott sajtburgert replikálsz magadnak, a szakálladnál fogva húzlak vissza. Ja és borotválkozz meg, mert elég nekem az elf ott az ajtóban, Szürke Gandalffal már igazán nem tudok mit kezdeni.
Spock a különös monológban nem csak nyelvtani és stilisztikai hibákat vélt felfedezni. Nem csak a hibás hasonlatokat és a xenofób felhangot helytelenítette. Mégis az egyetlen, amiért felemelte a szavát, az a megdöbbentő felismerés volt.
- Ugye nem kívánja valóban elbocsájtani a kapitányt? – Mindkét ember figyelme hirtelen rászegeződött és Spock kihúzta magát. - Szeretném emlékeztetni, Dr. McCoy, hogy a kapitányt alig 1.9 hete még mesterséges kómában kényszerült tartani és hat napja csupán, hogy újra képes szilárd táplálékot magához venni.
Az élénk kék szemek hirtelen felé szórták vibráló szikráikat.
- Kibicnek zipzár arra a vulkáni szájára, értve? – szűrte a fogai között Jim
- Negatív, képtelen vagyok értelmezni a mondatot. Dr. McCoy, a kapitány folyamatos megfigyelést igényel.
- Kinek az oldalán állsz te mégis? – A Jim torkából felhörgő hang elmondta Spocknak, hogy a férfi feldúlt. - Bones…
-  Dr. McCoy, utasítom…
- Hé! – a doktor kezei az egekben, hangja visszahangzott a privát szoba falai között. – Kölyök, próbálj minél kisebb lenni, hátha hajlandó vagyok nem látni, ahogy kislisszolsz innen. Mr.Spock maga pedig nem utasít engem, mert én vagyok az egészségügyi főtiszt, ez itt az én gyengélkedőm, itt én vagyok az atyaúristen, ha úgy tetszik, tehát az van, amit mondok.
A hirtelen beállt csendet a férfi látszólag elégedettséggel nyugtázta és ismét a kapitánynak címezte a mondandóját.
- Megvárom, amíg visszajön a labor, ha rendben van, este az ágyadban alhatsz, a további feltételeimről megkapod a listát.
- Uram, igen, uram! – húzta ki magát az ágyban vigyorogva, barátja pedig unottan vicsorgott rá.
- Ó, fogd be már a szádat, kölyök.
Spock nem érzett dühöt, de az átlagosnál szaporább léptekkel hagyta el a kórtermet.


Jim a kanál után nyúlt. Spock nem tudta nem észrevenni, az ételt is sokkal nagyobb élvezettel fogyasztja, látta, hogy tartása nyugodtabb, vonásai is mintha simábbak lennének. A karikák a szeme alatt enyhültek, a ránc az orra mellett egészen halovány. Mindezzel együtt mégis késztetést érzett rá, hogy elmondja, amit gondol.
- Továbbra sem értek egyet.
A férfi felnézett, egy újabb kanál sűrű levest vett magához, majd nyelt, puha nyelve eltűntette a szája oldalára futó cseppet.
- Pedig Bones kifejezetten javasolta. Azt mondta, a vulkáni konyha nem a szíve csücske, de a plomeek tele van tápanyaggal…
- Nem az ételválasztásod helytelenítem, pusztán hangsúlyozni szeretném, továbbra is az a meglátásom, hogy a gyengélkedőn nagyobb biztonságban lennél.
A férfi sóhajtott. Spock nem sóhajt, de kivételesen mélységesen egyetértett.
- Csüccs. – A kapitány megpacskolta maga mellett az ágy peremét és Spock, bár már nem először volt szerencséje a szóhoz, mégis egy fél pár felvont szemöldökkel tudott megfelelni. – Komolyan. Gyere, ülj le mellém.
Spock ismerte a lágy tónust, nem csak a jelentését, de saját maga, vele szemben tanúsított válaszreakcióját is. Nehezére esett szembesülni Jim felé mutatott gyengeségével, azzal, hogy vulkániként újra és újra csődöt mond, mert a kapitány túlságosan ember.
Engedelmesen lépett beljebb és foglalt helyet éppen az ágynak a legszélén, Jim felé fordulva, de tekintetével mégis a tálca sarkára fókuszálva.
- Jól vagyok, oké? – Jim keze Spock térdén pihent. Jobbját figyelve Spockban felébredt a vágy, hogy sajátjával takarja be az öt karcsú ujjat. Nem tette.
- Tisztában vagyok vele, hogy az állapotod jelentősen javult, de még nem vagy gyógyultnak mondható és így továbbra is hiszem, a doktor felelőtlenül járt el, mikor engedélyt adott arra, hogy…
- Jól. Vagyok. – ismételte a férfi. Lassan. És újra. – Jól vagyok. – Nyomatékosítva, mosolytalan hanggal, talán hogy Spock maga megpróbálja még komolyabban venni.
A csend nehéz volt, valószerűtlenül nagy súlyt helyezett a vulkáni vállaira, minden eltelt másodperccel terhesebb lett cipelni a hallgatást.
- Bólints, ha érted, amit mondok.
Spock bólintott, Jim pedig elvette a tenyere melegét, hogy ismételten a kanálra fogjon. A parancsnok a padlót nézve hallgatta, ahogy a kapitány elfogyasztja a tál tartalmát, ahogy nyel, néha sóhajt és hümmög, mint aki különleges élvezetet nyer a máskor maga által natúrnak fémjelzett ételben. Spock hallgatta őt lélegezni.


- Maradsz éjszakára?
A mondatot ásítás követte és a vulkáni, talán egy óra után először, a kapitányra nézett.
Jim elhelyezkedett az ágyon, háton feküdt, arcát felé fordítva a fehér párnára simította. Szemhéja nehéznek tűnt, félárbócon függött, de még homályos tekintetével is őt figyelte. Mosolya fáradt volt és mégis élettel teli és Spock mindennél jobban meg szerette volna érinteni.
- Helytelen lenne – felelt ő maga és hirtelenjében ráébredt, mást mond, mint amit gondol. Még jobban meglepte, hogy úgy festett, ezt Jim maga is tudja.
A férfi arrébb csusszant, egyetlen szó nélkül kínálta fel Spocknak az ágy jobb oldalát és a parancsnok kibújva a kék tunikából, elnyúlt mellette.
- Fény, öt százalék.
Csak lazúros vonalak sejlettek át a sötéten. Spock kezére tenyér csusszant, Jim a saját mellkasára húzta. A bőrén érezte a férfi szívének megnyugtató ütemét.
- Jól vagyok – ismételte és Spock bólintott. Tenyere alatt még mindig ott pumpált a szív, Jim szíve, ritmusa maga az élet. Nem csak Jimé, Spocké is.
- Illogikus gondolat részemről, mégis élnék egy kéréssel – mondta halkan a szoba sötétjébe.
- Mit szeretnél? – Spock hallotta a férfi hangján, hogy szája szegletében mosoly bújik meg. – Teljesen nyitott vagyok mindenre – felelte fáradtságtól rekedtes hangján - bár Bones szavaival élve, ha a vörös Jim alakú pacára rákúszik a Spock alakú vörösebb paca, félek, alig fél percünk van, mielőtt ránk rúgja az ajtót és mindkettőnket leszedál valamivel.
Spock úgy ahogy volt, figyelmen kívül hagyta a kis közjátékot.
- Bár tisztában vagyok vele, vajmi kevés hatalmadban áll befolyásolni bizonyos történéseket, éppen ezért ígéretet tenni ilyen jellegű kérésre nem felelőtlen, inkább értelmetlen, hiszen semmi nem ad nekünk rá semmiféle alapot, hogy feltételezzük, rendelkezhetünk hozzá erővel. Maga a gondolat is képtelen, én mégis…
Jim nevetett, lágyan és puhán, mutató és középső ujja végigkövette a vastag eret Spock kézfején.
- Soha többé. Megígérem.
Jim ujjai puha köröket írtak le, Spock tüdejéből kiszakadt egy bennfogott, mélytüdős korty.
- Hogy ígérhetnéd meg? – Nem tudta, miért szorítja a keze alatt a puha pólót.
- Megígérem. Többé soha. Rendben? - Spock közelebb csúszott. Ajkait a férfi vállára simította, hogy érezze az illatát, a bőrét, a hőt, ami belőle árad. Az életet. – Soha. Megígérem.

Spock a kapitány hangjára ébredt meg.
- Ne keltsd fel – suttogta Jim és Spock abban a pillanatban tökéletesen éber volt, továbbá tudatában volt annak, hogy saját feje a kapitány vállán pihen, karjaival annak mellkasát fogja át. A feje felett csipogott egy feltehetően orvosi trikorder, minden valószínűség szerint a szerkezetet Dr. McCoy üzemeltette.
- Mit mondtam a látogatókról?
A doktor vicsorgott, Jim keze óvatosan simult Spock szabad bal fülére.
- Hagyd aludni, tudod, hogy fáradt.
Spock ezt a pillanatot választotta, hogy felüljön. Eligazította magán a fekete felsőrészt, elsimította arcába hulló haját.
- Felesleges suttognia, kapitány, ébren vagyok – közölte szárazon, alaposan szemrevételezve az ágyban fekvő férfit. Megelégedettséggel töltötte el bőrének most még egészségesebbnek ható barack árnyalatú színezete és szemének élénk fénye is.
Háta mögött a doktor kaffantott, Spock csak a szeme sarkából látta a vigyort.
- Beszarok, eddig ment a bujci meg a kiskifli-nagykifli, most meg magázom, kapitány.
Jim unottan fintorodott el.
- Amúgy jól vagyok? Mert ha igen, elmehetsz ám.

Leonard nem vette magára, míg elhagyta a szobát, gépiesen dörmögve ismételgette „felesleges suttognia, kapitány”.

- Jól aludtál? - Jim vonásai kipihentek voltak, arca oldalán Spock hajának szálas lenyomata.
- Kielégítően, köszönöm a kérdést. – meg akarta érinteni a férfi homlokát és ez egyszer nem tagadta meg magától a kiváltságot. Ujjbegyei megsimították a csodálkozó ráncot, végigkövették hajának vonalát, a pszi pontokat, a halántéka szélét.
- Szép jó reggelt, Jim – súgta, mielőtt közel hajolt és ajkait simította a férfi orrnyergére.



Vége

2 megjegyzés:

  1. Oh, és végre megtört a hadakozás. :) Köszönöm!

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm, tündér vagy.... Mivel telhetetlen vagyok.... még lesz? ... A Daniell-hez nem írtam, de az valami csodálatos volt, és a Védőőrizet ... hát csak szuperlativuszokban tudok róla ömlengeni. Ugye, hogy kényeztetgetsz még minket ilyen és hasonló írásokkal?

    VálaszTörlés