Visszhang

Megjegyzés: Apróság... sötét és nyomasztó apróság, annak alkalmából, hogy igen, vannak rossz napok. Nekem legalábbis vannak. Talán neked is. Ki tudja. Jimnek jut néha.

Figyelmeztetés: Ahogy fentebb írtam, kicsit sötét, kicsit nyomasztó, NC17.

 Visszhang

Amikor sokáig minden rendben van, az ember hajlamos elfelejteni, hogy jöhetnek rossz napok.

Olyan napok ezek, mikor Bones elé lép, és Jim tudja, mi van a kezében. Egy porcikája sem kívánja, de odatartja a tarkóját, mert nincs választása, a doktor blokkolja a kijáratot és neki ma nincs ereje a harchoz, talán az élethez se. Ezek azok a napok.

Vicsorog, míg barátja, a szokottnál gyöngédebben a nyakába injektálja, amiről Jim csak sejti, hogy valamiféle nyugtató. Annak kell lennie, mert Bones marka a válláról a tarkójára csúszik, és közelebb húzza Jimet, hogy száját rásimítsa annak homlokára, s elmormolja: egyenesen az ágyadba, kölyök, ne kelljen keresnem, melyik folyosón dőltél ki, rendben? És persze Jim bólogat, meglapogatja barátja hátát és elhagyja a gyengélkedőt.

Mire a szállására ér, bár még áll a lábán, talpa alatt süppedős vatta, a feje tompa, kissé kótyagos is, optimális látótere lassan elmosódik. A kör szűkül, még van ideje rá, hogy az íróasztalához lépjen és elővéve az üveget, alaposan meghúzza azt. A korty túl nagy, félre is nyeli kicsit, a kupakot már nem teszi vissza, csak akadozva letudja azt az egy-két métert, majd hanyatt dőlve az ágyán addig bámulja a plafont, míg az összefolyik a szeme előtt.

Bones koktélja nem veszi el a szeme előtt felvillanó képeket. Homályos keretbe teszi őket, de ugyanúgy érzi a vér nehéz szagát, látja a halottakat, férfiakat és nőket, gyerekeket… te jó ég, gyerekeket. Tömött rakás alól kétségbeesetten az ég felé nyúló vékonyka kezet. Látja elernyedni is.

Aztán felvillan egy emlék, ami nem húsz éves, csupán pár órás. Újra látja a szellemvárost, a csont soványra fogyott holtesteket, a keléseket a testükön, a lyukakat a torkukon, a fakó, opálos, semmibe révedő szemeiket. Megfordul a fejében az üveg, ami az íróasztal szélén maradt. Azt mondja magának, elszámol háromig és felkel érte. Kettőig jut, és elalszik.

Álmában rohan. A kezében a kislányt szorítja, az apró kolónia egyetlen túlélőjét, aki az ő szeme előtt vesztette el a harcot a járvánnyal. Jim rohan. Lába alatt kiszáradt gallyak roppannak, szikkadt bokrok reccsennek. A haldokló erdő nehéz, dohos szagával telt tüdővel lehetetlen a légzés. A Tarsus IV halott, a bolygó oszló börtön és Jimnek nincs hová futnia. Még a nyomában vannak, de a megszürkült lombok hirtelen eltűnnek a feje felől. A szántóföldön gázol, pedig az veszélyes, elsorvadt búzakalászok között tapossa az utat, cikk-cakkban fut, hogy nehezebb célpont legyen. Ő nem adja könnyen. Minden halott, minden rohad, elhullott állatok bűze marja a torkát, a kislány teste elernyed a kezei között.

Jim.

Felugrik, és a ruhája feszíti. Hideg verejtékkel tapad rá és nem kap tőle levegőt. Hátrál, a falnak tántorodik, ismét rohanna, ha két határozott kéz nem fogna a csuklójára. Először harcol ellene, lök rajta, felé rúg, ellenáll, amíg tud, de a következő pillanatban ismét az ágyában találja magát. Az illat tiszta és meleg. Hosszú, karcsú ujjak keresik a pontot a halántékán, az arcán, azt suttogja csss és a Jim fejében zúgó hangzavar egyszerre mormolássá szelídül, ő pedig fellélegzik. Tüdejéből fojtott levegő szakad fel. Spock. Igen, Spock. A vulkáni puha szája a szemhéjára simul.

- Minden rendben, ashayam.

Az orrnyergén át a másik szemhéjára simogat, majd szemöldökére. A lágy csókok beborítják, az ujjai biztonságos bölcsőjükben tartják az arcát.

Spock lehámozza róla a nyirkos ruhát, mélyen mormol, az Enterprise-ról, a rémálomról, arról, hogy biztonságban van, biztonságban, itt, vele. Csitítja, mintha gyermek lenne.

Jim fújtat, mint aki az életéért futott. Azt tette. A gondolatai nem tiszták, kicsit még minden ködös és egymásba folyik, és ő még mindig futna. Spock teste nehéz a sajátja felett, súly, ami a földön tartja.

Az emlék eleven, éles képe lebeg a szeme előtt, álmában, vagy éberen.

Érzi a várakozó nedvességet a szeme sarkában. Egy darabig küzd is ellene. Végül az első könnycsepp elszabadul és utat nyit a többinek. Eszébe jut Bones és hogy mennyire rosszul mérte fel a helyzetet. A nyakán felbizsereg a haszontalan szúrás helye, Spockba kapaszkodik, fejét odapréseli a forró száj pereméhez. Hüppög és nem akar sírni, a vulkáni lecsókolja a könnyeit.

Az ember csak fogai között szűri a nevét, a többit csak gondolja, csak engedi, hogy a kép átvillanjon az elméjén és Spock felkapja a rebbenést. Azonnal megfordítja. Határozott mozdulattal pördíti a hasára, Jim nyekken, a matrac pattan alatta. A vállát egy erős tenyér nyomja lefelé, csípőjét magasan tartja. Fájdalmat akar, erősebbet kívül, mint amit belül érez. Szenvedélyt akar, hátha elhamvad benne akár ideig-óráig a bűntudat. Szeretne egy érzést, amiben elveszejtheti a másikat. Szeretne darabokra hullani, mert képtelen tovább egyben tartani magát. Spock pedig bármit megadna neki.

Óvatosan nyomul előre, határozott erővel tartva Jimet mozdulatlanságban. A feszes izomgyűrű engedelmesen adja meg magát a lassú inváziónak. Jim felszűköl ugyan, ahogy az első perem után a vulkáni egyetlen sima mozdulattal tövig merül benne, de tüdejéből a levegő elégedett sóhajként reszket elő. Spock vár, puha hüvelykujja finom köröket rajzol az ember bőrének langyos felszínére, míg Jimre erőlteti akaratát és azt a pár percet, amire a kapitánynak szüksége van.

A férfi gurgulázó nyögéssel a párna fehér csücskére harap, ahogy a vulkáni csípője végre, súlyos pillanatok mozdulatlansága után megindul. A tempó kíméletlen, gyors, és a testébe nyilalló fájdalom és gyönyör kábító egyensúlyától nevetni akarna, ha képes volna rá, de az egész túl hirtelen. Spock tökéletes szöget üt meg, Jim  szeme előtt csillagok szikráznak fel, mielőtt fennakad, elnyílt ajkai közül szivárgó nyálában ázik saját arca, ahogy Spock lök, lök és lök, ő pedig markolja a matrac szélét és megpróbálja nem elveszteni az eszméletét. A vállán a harapás visszarántja, üvölt, ahogy Spock fogai a bőrébe vájnak, a térde megremeg, elernyedt izmokkal esik a saját maga által hagyott ragacsos tócsába.

 Egy pillanatra megébred, amikor a langyos, nedves ruha becsúszik a combjai közé, engedelmesen kitárja őket, de rögtön ismét álomba merül. Talán ennek lehet köze a vulkáni ujjaihoz a halántékán.

Az álma nyugodt. A sivatagban sétál, de nem tűz a nap, az égen ragyog és mégis kellemes a fénye. A Vulkán vörös homokdűnéit szeli, komótos léptekben, testén fehér tunika, fejét mély kámzsa rejti. A béke járja át, gondolatai kellemesen üresek, teste könnyű, lelkét sem húzza a súly.

Jim alszik, Spock pedig átvirrasztva az éjjelt, távol tartja a rémálmait.

Reggel pedig egy új nap kezdődik. Az izmai méltatlankodnak, de a feje tiszta, a gyomra pedig korog. Talán hagyja elhűlni a kezében szorongatott bögre kávét, talán kicsit többet bámul a semmibe azon a délelőttön. Spock ujjait nézi, ahogy kecsesen tartják a kanalat, ahogy lassú ütemben keveri a fűszeres teát. A múlt visszhangja sosem foszlik el teljesen, de a másik, mélyen búgó hang odabent nem engedi, hogy mindent elnyeljen.